Az Obszidián szívű

Ott feküdt a kanapén. Kipirosodott arccal bámulta a plafont, fáradt tekintettel. Elege volt mindabból, ami folyt. Állandó összetűzések hada, mintha egy tengeren úszott volna egy gumikacsa hátán. Itt előbbi jelentette a konfliktus helyzeteket, az utóbbi azon aprócska falat, mely mögé bújni próbált mintegy védekezésképp, hogy ne törjön még inkább milliónyi darabra, mint eddig. A saját szülei által.

Ahogy ott hevert, kusza emlékek sora haladt át az agyán. Arra gondolt mindvégig mennyire nehéz, hogy ilyen helyre született, ahol nem érthették meg, ahol nem értek meg egyéniségére, és ahol annyi mindent tehetett volna, de nem engedték kibontakozni. Pedig ott voltak a szárnyai, csak töredezetté vált rajtuk a toll a sok próbálkozástól. Balszerencsésnek érezte magát. Egy csődtömegnek, s miképp erre gondolt, még nagyobb rosszullét fogta el. Gyomra eddig görcsbe rándult, amivel igyekezett nem törődni. Most viszont erős émelygés fogta el, és a félelem, hogy mi van, ha egyszer így feledésbe merül?

Nem, az nem lehet. Elvégre még nem tett semmit sem a világért. Szeretett szeretetet mutatni, és segíteni másoknak. Ezért hitte, hogy ez a feladata: a rászorulóknak támaszt nyújtani. Mindez olyan csillogással tükröződött a szemében, hogyha belenézel, nem önmagad tükörképe köszön vissza. Inkább a belső mivoltodé, amely sokkal magával ragadóbb, sokkal intenzívebb, és sokkal nyitottabb ennek a lánynak a barátságára. Melynek szíve feketének tűnik, hidegnek, pedig igenis barátságos, nyílt szellemet rejt.

Vegyük például az almát. Amint elkezd barnulni a héja, rögtön csúnyábbnak látjuk. Ha ez nagy foltban terjed el rajta, még inkább, pedig ha meghámozzuk, vagy csak el tudjuk képzelni, mi lapulhat a külső mögött amit látunk, akkor feltárul előttünk az, mit szabad szemmel látni nem lehet. Ehhez a logika sem ér fel, mert szív kell hozzá, s olyan érzék, melyet elsajátítani sem lehet csakúgy. Ez megvan mindenkiben, csak fel kell fedezni magunkban. Hidd el. Benned is ott van még. S benne is ott voltak ezek.

A lelke olyan volt, mint a kék csillagos égbolt. Tele rejtélyekkel, ki nem múló milliónyi fénnyel. Szeretettel, melyet úgy érzett, hogy más megpróbált kioltani belőle, s eltiporni őt magát.
Végső soron azt hitte, ez a sorsa, hogy mindenki utálja, rongynak használja, s egy nap már hozzám kiáltott, hogy használjam csak akként. De felvilágosítottam arról, mekkora csodának számít ő a világban, ő, kit magam sem érthetek mindig igazán.

Egy ragyogó fénypont az égen, s itt a Földön, milliónyi másik között, akik közül mégis képes volt arra, hogy kiváljék. Ő, az Obszidián szívű.