Tükör

Szürke pulóverét magára öltve lépett ki az utcára. Száraz, napos idő volt, mégis jobbnak látta így, hisz akkor nem ismerhették fel. Nem tehettek rá megjegyzéseket. Elvégre a kapucniját is a fejébe húzta, mint mindig.
Általában zsebre dugott kezekkel sétált, céltalanul bóklászva az épületek között. Ha megunta, leült, és figyelte az embereket, ahogy rohannak a munkába, vagy onnan hazafelé.
 

Már meg sem döbbent azon, hogy ezen a délelőttön mennyire monotonok voltak. Konstans függvényként álló ajkak, komolyan előremerő szemek. Olyan volt ez, mintha egy sci-fibe került volna, ahol szokás volt eltiporni az emberek remény felé nyúló életének apró csíráját.
Nem döbbent meg, mert korábban már megtette.

Nagyon sok rossz történt a világban, ami egyébként bántotta őt lelkileg. A fenti egy volt a sok közül. Élettelenség… élt valaha úgy az ember, hogy ne bántott volna meg mást? Hogy ne gondolt volna más helyzetébe? Élet az, amiben ennyire komor mindenki arca? Miért ilyen? Miért vannak előítéletek?

Előítéletek… Szeretett filozofálni az élet nagy dolgain. A lelke, mint üvegváza őrizte azt a kicsi csírát, melyre tudatosan figyelt, míg végül virággá fajult. Ha hasonlítani kellett volna egy fajtához, lótuszt mondana. Miért? Köztudottan ez a növény a mocsárból nő ki. A sárból tőr a fényes felszínre, ahol aztán kibontja szirmait. Hitte, makacsul hitte, hogy az emberek is lehetnének ilyenek, de valami gátolja őket ebben, mint valami élősködő, amitől meg lehet szabadulni. Rájött: az előítélek azok.

Ahogy ezen morfondírozott, egy sötétbőrű asszony előtte esett orra a hanyagul félredobált szemétben. A nő az orrát fogva ült, a körülötte haladó emberfolyamból pedig senki sem segített. Fontosabbnak ígérkezett a munkába menetel, az ebéd beszerzése, és talán az is, hogy ne piszkolódjanak be.

Egy-két lélek volt csupán, aki másodpercekig elhúzódó pillantásra méltatta az asszonyt. Ilyenkor észrevették, megbámultak őt míg elhaladtak mellette, majd zavartalanul folytatták útjukat.
Aztán jött néhány fiatal kis csoportot alkotva, akik jót röhögtek a szerencsétlenségén:
- Azta, mekkora egy idióta!
- Mit gondoltál? Hiszen fekete!
Hahotázva igyekeztek a közeli gyorskajáldába.
 

A nő eközben nem állt fel. Halkan sírt sérült büszkesége folytán. A szürke pulcsis alak mindezt végignézte, mély megvetéssel a szemében. Majd miután a fiatalok odébb álltak, odalépett az illetőhöz, kezet nyújtott neki.
Az idegen felnézett rá barna szemeivel, és zavartan félresöpört egy fekete, göndör tincset.

A férfi elmosolyodott, lehúzta a kapucniját. Az asszony elfogadta az ismerős színnel rendelkező kezet, majd átölelte őt, és sírni kezdett a vállán.
- Szép vagy – felelte, s viszonozta a gyengéd gesztust.

Nem tudni, mi történhetett valaki múltjában, amitől aztán az egyén megváltozott. Épp ezért előreítélkezni sem szép.
Őket tönkretették, kifosztották, majd megbélyegezték, ami rajtuk maradt mindmáig. Az ember ellenben képes arra, hogy változtasson bizonyos dolgokon.
Ilyen az, mikor kezét nyújtja a síró léleknek az utcán. Mikor pénzt ad a három éves tollárusnak, hogy ellássa magát. Mikor megdicsér valakit, mert egyedi. Mert van stílusa.
És mert vannak érzései, amiknek nem fél hangot adni. Őket nevezném én valódi embereknek…
... Mert ők mutatják meg az emberiségnek, milyennek kéne lennie!
Mintha csak tükrök volnának.